Nagyapám

Biztos vagyok benne, hogy az idösebb generácioból és saját korosztályomból többen emlékeznek nagyapámra.
Az öreg emberre, aki egy saját gyártmányu járgánnyal fát fürészelni járt házakhoz.
Hogy miért csinálta ezt a munkát, gondolom senki nem  tudta, nagyapa nem beszélt erröl..
Hogy ki volt az öreg ember, aki fürészelte a télire való fát, azt sem tudta senki.
A városnak csak a Tóth bácsi volt.

Nekem anyám mondta el az egészet mikor én már felnött lettem, mert sokáig nem beszélt erröl senki a családban.
Mert nem votl szabad,mert meg volt tiltva felsö helyröl.
Miért?? nem tudom.

Nagyapám 1889. május 29. én született, nem messze Soprontól.
Az elsö világháborúban mint katona szolgált, egy lovas ezrednél.
Jancsi lovát a háború után kiváltotta a hadseregtöl, és bátyjánal Gyalókán élt Jancsi ló mit nyugdijas.
A 2. világháború kitörésekor már öreg volt aktiv szolgálatra.
Ami nem akadályozta abban, hogy nagyon éberen figyelje mi történik körülötte, és tiszta szivböl utálta a nácikat.

A régi petöhazi cukorgyárba a németek hadifoglyokat zártak, elsösorban lengyel tiszteket, és közkatonákat.
Aki meg tudott szökni, ment Angliába.
Mielött beérünk a régi országúton Kópházára, volt ott egy csárda.
A csárda akkori tulajdonosnöje ismerte nagyapámat, és kapcsolatba lépett vele.
Nagyapámnak a 2. világháború elött taxijai voltak, ami az egészben egy fontos szerepet játszott.
Mikor nagyapám megtudta, miröl van szó, azonnal igent mondott.

Az elsö fuvar éjnek idején ment Budapestre, szökött lengyel tisztek, a csárdapincében vártak nagyapámra.
Az István-bazilika elött rakta le öket.
Ott a templomban bizonyos imakönyvek alatt voltak hamis útlevelek elrejtve.
Egy fiatal pap organizálta a hamis papirokat.

Egy éjjel csendben jelentkezett valaki a Templom utcai lakásban, Anton Kozina Danzigból.
Ö ist segitséget kért nagyapámtól.
Egy lengyel tiszt, aki sikeresen Angliába jutott nagyapa segitségével, hivta fel Kozina figyelmét rá.

Amit Kozina kért, egy jó fokkal veszélyesebb volt, de nagyapám igent mondott.
Pár héttel késöbb egy éjjel megérkezett az elsö csoport.
Zsidók, akiknek sikerült elmenekülni a lengyel lidércálomból.

Nagyszüleim háloszobájában volt egy alkóv, ott vártak mig tiszta nem volt a levegö.
Nagyapám egy szekrényt tolt az alkóv elé.

Anyám és nagynéném az Orsolyákhoz járt iskolába.
2 apáca tudta mit csinál nagyapám, és segitettek.
A lengyel tisztek civil ruhát kaptak, a zsidókat pedig apáca köntösben hordta nagyapám át Ausztriába.
Mikor sikeresen átadta a csoportját további segitö kezekbe, bejárt rendszeresen Badenbe-Bécs mellé-  a kaszinóba kártyázni, mint alibi.
A fuvarok mentek rendszeresen, Pestre, Ausztriába.

Egy´párszor házkutatás volt a Templom utcában, mindig volt valami "kedves" szomszéd, aki feljelentette az idegenek miatt.
Anyám a pincében mindig a hamis rekeszt mutatta meg a rendöröknek, ugyanis átmenetileg a pincében voltak az rongyos, lengyel egyenruhák és a zsidó csoportok ruhái elrejtve.
Részben el lettek a mosókonyhai kazánban égetve a holmik, egy másik részét pedig anyám nagynénémmel mindig más helyen az erdöben elásta.

Nagyanyámra nem lehetett számitani, és be sem lett ezekbe avatva, mert ö félelmében hamar elárulta volna, mit csinál nagyapám és anyám a testvérével.
Nagyanyám mindig félt valamitöl, és azonnal hangos zokogásba kezdett, ha valami baj volt.
Nagyapám hetekre elküldte nagyanyámat növéréhez Gyöngyösre vagy bátyjához Szonbathelyre anyám kisebbik húgával, aki akkor 6 éves volt.
Ha nagyanyám Sopronban volt, akkor a zsidó csoportok a leghátso pincefülkében vártak, anyám hordott ételt le.
Nagyanyám rendszeresen járt templomba, ez alatt az idö alatt mentek fel a lakásba mosakodni, stb.

A háború után nagyapám kapott 1952-ben egy hivatalos irást a Pesti orosz kommandatúráról.
Egy bizonyos napon a taxikat fell kellett vinni Pestre, és a Lánchidnál az Alagútba állitani futó motorral.
Nagyapa legyen szives utána azonnal elmenni.
Elment.

Nehéz évek jöttek, mert nagyapám mint régi kapitalista nem kapott nyugdijat.
Az akkori belügyminisztérium ezt igazolta (a kapitalista létet).

Apám ötlete volt úgy 1954 körül. hogy meg kellene próbálni mégegyszer a nyugdij  ügyet.
Irtak egy kérelmet,meg irták hogy nagyapa mit csinált a háború alatt.
Pár hónap múlva jött a hivatalos papir.
Nem kap nyugdijat, ne is próbálkozzon és legyen szives a háború alatti tevékenységéröl mélyen hallgatni, mert ugysem hinné el neki senki--arról már gondoskodva lett.
Kapitalisták nem segitettek és segitenek senkinek és egyébb bárgyú érvelések álltek a válaszban.

Nagyapám hallgatott.
Összeszerelte a járgányát, és elkezdett fürészelni.
Anyagilag összefogott az egész család, a hiány ki lett egészitve.
Hogy a fürészelést  megengedték-a mai napig egy rejtély.

Egy napon apám egy családi összejövetel során kijelentette, ez nem megy tovább.
Nagyapám már a 70. éve felé jár, most abba kell hagyni a fürészelést.
Ùjra meg lett a nyugdij kérvényezve, 56 után egy kicsit lazultabb volt a helyzet.
Sok huzavona után kapott nagyapám 350,-Ft nyugdijat.

Èlte nagyapám az életét, imádta a kertjét és Ali pulikutyánkat.
Mi unokák mondtuk mindig :Papi megy a kertet porszivózni.
Soha nem beszélt a tetteiröl, a civil bátorságáról egy abszurd, irreális idöszak alatt.
1979-ben csendben elaludt örökre.

Nekem jutott a feladat, egy kis emlékmüvet állitani nagyapámnak, anyámnak és nagynénémnek,hogy dédunokái--Freiburgban,Düsseldorfban és Pesten-- megtudják, ki volt dédnagyapjuk és nagynénjeik, illteve kettönek közülük a nagyanyjuk.
A bátrak.

In memoriam Tóth János--nagyapám.