Nagyapám

Biztos vagyok benne, hogy az idösebb generácioból és saját korosztályomból többen emlékeznek nagyapámra.
Az öreg emberre, aki egy saját gyártmányu járgánnyal fát fürészelni járt házakhoz.
Hogy miért csinálta ezt a munkát, gondolom senki nem  tudta, nagyapa nem beszélt erröl..
Hogy ki volt az öreg ember, aki fürészelte a télire való fát, azt sem tudta senki.
A városnak csak a Tóth bácsi volt.

Nekem anyám mondta el az egészet mikor én már felnött lettem, mert sokáig nem beszélt erröl senki a családban.
Mert nem votl szabad,mert meg volt tiltva felsö helyröl.
Miért?? nem tudom.

Nagyapám 1889. május 29. én született, nem messze Soprontól.
Az elsö világháborúban mint katona szolgált, egy lovas ezrednél.
Jancsi lovát a háború után kiváltotta a hadseregtöl, és bátyjánal Gyalókán élt Jancsi ló mit nyugdijas.
A 2. világháború kitörésekor már öreg volt aktiv szolgálatra.
Ami nem akadályozta abban, hogy nagyon éberen figyelje mi történik körülötte, és tiszta szivböl utálta a nácikat.

A régi petöhazi cukorgyárba a németek hadifoglyokat zártak, elsösorban lengyel tiszteket, és közkatonákat.
Aki meg tudott szökni, ment Angliába.
Mielött beérünk a régi országúton Kópházára, volt ott egy csárda.
A csárda akkori tulajdonosnöje ismerte nagyapámat, és kapcsolatba lépett vele.
Nagyapámnak a 2. világháború elött taxijai voltak, ami az egészben egy fontos szerepet játszott.
Mikor nagyapám megtudta, miröl van szó, azonnal igent mondott.

Az elsö fuvar éjnek idején ment Budapestre, szökött lengyel tisztek, a csárdapincében vártak nagyapámra.
Az István-bazilika elött rakta le öket.
Ott a templomban bizonyos imakönyvek alatt voltak hamis útlevelek elrejtve.
Egy fiatal pap organizálta a hamis papirokat.

Egy éjjel csendben jelentkezett valaki a Templom utcai lakásban, Anton Kozina Danzigból.
Ö ist segitséget kért nagyapámtól.
Egy lengyel tiszt, aki sikeresen Angliába jutott nagyapa segitségével, hivta fel Kozina figyelmét rá.

Amit Kozina kért, egy jó fokkal veszélyesebb volt, de nagyapám igent mondott.
Pár héttel késöbb egy éjjel megérkezett az elsö csoport.
Zsidók, akiknek sikerült elmenekülni a lengyel lidércálomból.

Nagyszüleim háloszobájában volt egy alkóv, ott vártak mig tiszta nem volt a levegö.
Nagyapám egy szekrényt tolt az alkóv elé.

Anyám és nagynéném az Orsolyákhoz járt iskolába.
2 apáca tudta mit csinál nagyapám, és segitettek.
A lengyel tisztek civil ruhát kaptak, a zsidókat pedig apáca köntösben hordta nagyapám át Ausztriába.
Mikor sikeresen átadta a csoportját további segitö kezekbe, bejárt rendszeresen Badenbe-Bécs mellé-  a kaszinóba kártyázni, mint alibi.
A fuvarok mentek rendszeresen, Pestre, Ausztriába.

Egy´párszor házkutatás volt a Templom utcában, mindig volt valami "kedves" szomszéd, aki feljelentette az idegenek miatt.
Anyám a pincében mindig a hamis rekeszt mutatta meg a rendöröknek, ugyanis átmenetileg a pincében voltak az rongyos, lengyel egyenruhák és a zsidó csoportok ruhái elrejtve.
Részben el lettek a mosókonyhai kazánban égetve a holmik, egy másik részét pedig anyám nagynénémmel mindig más helyen az erdöben elásta.

Nagyanyámra nem lehetett számitani, és be sem lett ezekbe avatva, mert ö félelmében hamar elárulta volna, mit csinál nagyapám és anyám a testvérével.
Nagyanyám mindig félt valamitöl, és azonnal hangos zokogásba kezdett, ha valami baj volt.
Nagyapám hetekre elküldte nagyanyámat növéréhez Gyöngyösre vagy bátyjához Szonbathelyre anyám kisebbik húgával, aki akkor 6 éves volt.
Ha nagyanyám Sopronban volt, akkor a zsidó csoportok a leghátso pincefülkében vártak, anyám hordott ételt le.
Nagyanyám rendszeresen járt templomba, ez alatt az idö alatt mentek fel a lakásba mosakodni, stb.

A háború után nagyapám kapott 1952-ben egy hivatalos irást a Pesti orosz kommandatúráról.
Egy bizonyos napon a taxikat fell kellett vinni Pestre, és a Lánchidnál az Alagútba állitani futó motorral.
Nagyapa legyen szives utána azonnal elmenni.
Elment.

Nehéz évek jöttek, mert nagyapám mint régi kapitalista nem kapott nyugdijat.
Az akkori belügyminisztérium ezt igazolta (a kapitalista létet).

Apám ötlete volt úgy 1954 körül. hogy meg kellene próbálni mégegyszer a nyugdij  ügyet.
Irtak egy kérelmet,meg irták hogy nagyapa mit csinált a háború alatt.
Pár hónap múlva jött a hivatalos papir.
Nem kap nyugdijat, ne is próbálkozzon és legyen szives a háború alatti tevékenységéröl mélyen hallgatni, mert ugysem hinné el neki senki--arról már gondoskodva lett.
Kapitalisták nem segitettek és segitenek senkinek és egyébb bárgyú érvelések álltek a válaszban.

Nagyapám hallgatott.
Összeszerelte a járgányát, és elkezdett fürészelni.
Anyagilag összefogott az egész család, a hiány ki lett egészitve.
Hogy a fürészelést  megengedték-a mai napig egy rejtély.

Egy napon apám egy családi összejövetel során kijelentette, ez nem megy tovább.
Nagyapám már a 70. éve felé jár, most abba kell hagyni a fürészelést.
Ùjra meg lett a nyugdij kérvényezve, 56 után egy kicsit lazultabb volt a helyzet.
Sok huzavona után kapott nagyapám 350,-Ft nyugdijat.

Èlte nagyapám az életét, imádta a kertjét és Ali pulikutyánkat.
Mi unokák mondtuk mindig :Papi megy a kertet porszivózni.
Soha nem beszélt a tetteiröl, a civil bátorságáról egy abszurd, irreális idöszak alatt.
1979-ben csendben elaludt örökre.

Nekem jutott a feladat, egy kis emlékmüvet állitani nagyapámnak, anyámnak és nagynénémnek,hogy dédunokái--Freiburgban,Düsseldorfban és Pesten-- megtudják, ki volt dédnagyapjuk és nagynénjeik, illteve kettönek közülük a nagyanyjuk.
A bátrak.

In memoriam Tóth János--nagyapám.

1958

Elmúlt a bénaság a fejemböl a betörés miatt.
Nagyon furcsa dolog, de mit tudok csinálni?semmit.

1958ban nagyanyám addig nyaggatta anyámat, mig be nem iratott hittan órára.
Nem volt veszélytelen kezdeményezés.
A kommunista uralkodók rossz szemmel néztek mindent, ami vallással, templommal és papokkal függött össze.

Sopronban éltek apácák, a rendek feloszlatása után civilben és nagyon szegényen.
Unokaöcsém elsö "gyereklánya", aki vigyázott rá, is egy régi apáca volt.
Ismetem 2 idös hölgyet, akik anyámat tanitották az Orsolyáknál, és akik jelentlétében anyám egy iskolás lány lett, ha találkoztunk velük.

Az én hittani oktatásom a Szent György temlom sekrestyélyében zajlott.
Ùgy kb. 20 gyerek járt oda,úgy gyárigazgató mint párttag ivadékai is ott büszkélkedtek.
Nagyon kevert érzelmekkel mentem hittan órákra, öszintén szólva nem szerettem.
Nagyanyám kiskoromtól kezdve berángatott ha tudott, mindig a Domonkos templomba misére.
Tetszett az orgonazene, kiváncsian vizsgáltam a képeket, szerettem a tömjén illatát.
Utáltam a prédikációt, millió kérdésem volt nyiladozó eszemmel, sok fonák dolgot találtam az egész ügyben.

Nagyanyám nem válaszolt sok mindenre, vagy valami édeskés-zavaros-kisjézusos magyarázatokat adott, ami engem nagyon idegesitett.
Pokol, purgatórium, bünök............minden ami jó lett volna, csak a másvilágon volt.
Oda én nem vágytam gyerekfejemmel.
 Unokaöcsém lelötte a madarat egy nagymisén, húsvétkor.
Amikor a böjt és nagypéntek utáni elsö nagymisén  elöször megszólalt az orgona, és mindenki elkezdett énekelni, ö jó hangosan tiszta gyerekhangjan ist nekikezdett:
Nagyszakállu Mikulás, jó gyerek barátja...............

Az egész közönség pappal együtt nem állta meg nevetés nélkül.
Nagyanyám engem azonnal kiküldött vele , paradicsomvörös fejjel szégyellte magát miatta, szerintem teljesen feleslegesen.

Verte a pap a fejünkbe a tizparancsolatot, mindenféle imákat kellett megtanulnunk kivülröl.
Sajnos nem tudtam meglógni az oktatásról, mert anyám vitt és jött értem.
A hittanórák ugyanis a sötétség leple alatt este voltak.

Többrendbelileg rendeztem otthon nagy cirkuszt, mert abba akartam az egészet hagyni, sajnos sikertelenül.
Nagyanyám mindeféle ruhákkal, fátylakkal, koszorúkkal a hajamba zsarolt.

A "nagy" nap veszélyesen közeledett, nekem azonnal el kezdett fájni a gyomrom ha rá gondoltam.
Többször el kellett menni a varrónöhöz, aki a ruhámat gyártotta.

Egy vasárnap délelöttre volt bedátumozva az egész.
Szombat este még egy utolsó alkalommal el kelltett menni a templomba.
Akkor történt meg a nagy dráma, aminek én voltam a föszereplöje.

Névsor szerint kellett gyónni menni.
Amikor rám került a sor, nem voltam hajlandó bemenni abba a fülkébe.
A pap kijött, és elkezdte mondani, be kell menni, tiszte szivvel és lélekkel szabad csak vasárnap isten áldását fogadni.

Jobban tette volna, ha ezt nem emlitetti, mert ez végképpen kihozott 8 éves sodromból.
El kezdtem orditani-nem megyek be abba a kuszlikba és nem vagyok hajlandó olyan hazug valakinek, mint a pap, gyónni.
Néztem a papot, ahogy arcszine lassan zöldre vált, és dadogni kezdett...ö hazug?? ezért engem isten meg fog büntetni.
Èn közöltem vele, hogy istennek esze ágában sincs engem megbüntetni, mert én nem hazudok, de ö igen.
Azt tanitotta nekünk heteken keresztül, hogy isten mindent lát és tud.
Nézetem szerint istennek fontosabb dolgai vannak, mint egy 8 éves gyerek büneit listázni.
Ebböl kifolyólag nem vagyok hajlandó neki valamit meggyónni, mert isten úgyis tudja, mit tettem vagy nem.
Rá tettem az egészre a koronát, amikor a pap meg akarta fogni a vállamat, hogyg megnyugtasson, végképpen betelt a pohár nekem.
Elugrottam elöle, és közöltem, hogy ne fogjon meg, mert láttam, hogy amikor kijött a wc-röl, nem mosott kezet.
Prima botrány lett, azonnal behivatta anyámat és nagyanyámat egy ministráns gyerekkel.

Bevonultak a sekrestyébe, a mai napig nem tudom, mivel "váltott" ki nagyanyám.
De gyöztem, és gyónás nélkül mehettem vasárnap elsö áldozni.
Vasárnap reggel fel kellett vennem az iszonyat öltözékét, kabátot rá, mert nem volt szabad látni hova megyünk.
Vigasztalt, hogy nem valami fodros-masnis mülovarnö hatású ruhám volt, hanem egy szimpla fehér matrózruha.
Hülyeségnek tartottam az egész titkolózást, mert kiöltözött gyerekek és rokonok hada vonult a Szent György templom felé.
A koszorút csak bent rakta nagyanyám a hajamba, hála isten megúsztam mindenféle fátylakat.
Utältam a ruhámat, a gyertyát a koszorút, mindent.

Alig vártam, hogy vége legyen.
Az ostya ráragadt a nyelvemre, a különbözö kölnik a tömjén--annak ellenére hogy kedveltem szagát-- illatával keveredve émelyitett.
Nagyon megkönnybültem, amikor megáldva kivonultunk.

Alig vártam hogy hazaérjünk, de elöbb még fényképészhez vittek, a Szécsenyi térre.
Szüleim ismerték a fényképészt, apámnál kosarazott.
Cinkos mosollyal nézett rám, botrányomnak már hire ment a városban.
2 fénykép után mehettem.

Otthon az egész család nálunk ebédelt, és én ajándékokat kaptam.
Egy vékony aranyláncot egy kis éremmel, (Máriás érmecske) és egy kis pecsétgyürüt.
Mindkettö a mai napig megvan, ha kezembe kerülnek, mosolyognom kell.
Nagyanyámtól egy Bibliát kaptam, gyerekenek módositva.

Késöbb, felnött fejjel sokat foglalkoztam a vallással, mert meg akartam érteni.
Elolvastam mindent ami a kezem ügyébe került, Bibliát, Koránt, Zarathustra tanitásait az Avestát, többek között.
A mai napig sok kérdésem válasz nelkül maradt.

Érdeklödve figyeltem és figyelem, hogy 1989 után hogy megváltozott a vallási beálitottság.
Bizonyos szempontokbol átesett minden a ló másik oldalára, sok bigott hajtásokat is meg lehet figyelni.
Àtélte a vallás a kommunizmust.
Vagy szükségük van az embereknek valamire, amiben fogózkodni lehet?
A mai világban nem csodálkozom ezen.

Intermezzo 2.

Tulajdonképpen tegnap be volt tervezve egy további fejezet irása.
Egy telefonhivás meghiúsitotta.

Tegnapelött késö délután jelentkezett a soproni rendörség és szomszédom.
Betörtek soproni lakásomba, és a szomszédomhoz is.
Èkszert és készpénzt kerestek.

Tegnap egész nap tele volt fejem millió gondolattal, sok miért? keringett.

Sok minden eszembe jutott.
Gyerek és fiatal koromban soha nem zártuk be nagyon a lakást, csak ha elutaztunk.
Anyám egyszer éjszaka felébredt, és csodálkozott, hogy a kutya nem fekszik ágya elött, haben a lakószoba ajtajában alszik.
Reggel meglett a válasz.
Sokszor ha anyám az elöszobát felmosta, kinyitotta a lakásajtót ha készen volt.
A kereszthuzat a lépcsöházból segitett hamarabb száritani.
Egy este elfelejtette, lefeküdt, de a lakásajtó nyitva maradt.

Ali nevü pulikutyánk--mint jó házörzö--egész éjjel a lakásajtót tartotta szemmel.
Senki nem jött be, pedig a kapu sem  volt bezárva.
Mi sem féltünk, sem mint gyerekek, késöbb mint fiatalok, este az utcán menni.

Sajnos ez a bizonyos biztonság 1989 után lassan bár, de elveszett.

Prológ vagy valami olyasmi

Nagy fába vágtam a fejszémet, pedig a gondolatok már több éve futnak utánam.
Belsö énem mindig egy kicsit elszaladt elölük, mert nehéz több mint 5 évtizedet le-megirni.

A végsö lökést a Deák téri iskolám jubileumi ünnepe adta, bár azóta ist eltelt egy pár nap.
Rendezem hónapok óta  fejemben a listákat, neveket, dátumokat, eseményeket.
Olyan sok minden történt az elmúlt 50 évben, és nekem megadatott az a lehetöség, hogy sok mindent 2 szempontból láthassak.

1989-ig a *vasfüggöny* mindkét oldalán otthon voltam, mert én házasságom révén legálisan éltem külhonban.
Hazajártam rendszeresen, és szüleim jóvoltából jöttek az újságok, könyvek, késöbb az Internet.

Sopron.
Majdnem egy kicsit mágikus ez a városnév, ha kimondom.
Egy sajátságos mikrokozmosz.
A közvetlen határközel segitett sokáig egy bizonyos elvarázsolt kastély jellemhez.
Különleges belépö nélkül évtizedeken át nem jutott senki egyszerüen a városba.
Még saját nagynéném sem, aki itt nött fel, de Pécsen élt.
Ez mint sok minden más, hozzátartozott a kommunista faramuciságokhoz, bár nekünk ez Sopronban nem ártott és nem zavart senkit különösebben.

Öszintén szólva nem ist tudom, hol kezdjem el.
Ovodába a Zsilip utcai zenei oviba adtak be szüleim.
Igen, az egy zenei ovoda vol annak idején, már 3 éves korunkban elkezdtük a szolmizálást tanulmányozni, több-kevesebb sikerrel.
A Kodály módszerrel, kézzel es doremifászolászidoval.
Ami természetesen nem akadályozott senkit a különbözö, enyhén balga gyerekdalok tanitásával és megtanulásával.

Szerettem az ovodát, Lincsi dadára még ma is emlékszem.
Hatalmas méretü hölgy volt, lapátkezekkel és kimerithetetlen gyerek szeretettel.
Bözsi néni, a fö ovónö, fennt lakott az ovoda tornyában.
Mi gyerekek sokat ólálkodtunk a lépcsö alján, es vad-romantikus-mesebeli dolgokat eszeltünk ki.
Bözsi néni volt a rab királykisasszony, a gonosz mostoha-mindig asszerint, hogy dicsérö vagy büntetö pontot kaptunk.

Felmenni nem volt szabad, egyszer voltam fennt, mert valami nagy stiklim volt, és felhivattak.
Nem, nem féltem felmenni, Lincsi dada kisért a lépcsö aljáig, és vigasztalt.
Eszem ágában sem volt elmondani, hogy nem félek, hanem borzasztóan kiváncsi vagyok a torony szobára.
20 perc múlva már lennt voltam, és hangosan zokogtam.
Mindenki nézett csodálkozva, mert nem voltam különben bögömasina.
Senki nem értette mi bajom van, mert Bözsi néni minden volt, csak nem gonosz boszorkány.
Megszidott, ami renden volt mert megérdemeltem.

Hogy mért bömböltem, nem árultam el senkinek.
Haza Káhm Èvivel jártam, alattunk lakott a Pázmány utcában.
Megoszottuk egymással hatalmas súlyu titkainkat, naponta legalább 25-ször biztositottuk egymást a barátságunkról.
Èvivel osztottam meg hazafelé keserves zokogásom okát.

Bözsi néni szobája hozott ki a formámból.
Végre bekerültem a kiválaszottak közé, felmehettem oda arra az elvarászolt helyre, és??? egy normális szoba, ágy-szekrény-asztal-székek-könyvespolc-rádió.
Semmi aranyozott baldahinos ágy, elvarázsolt tükör, semmi az ég világon amit mi gyerekek órákon át egymásnak kiszineztünk.
Èvivel sajnos summáznunk kellett, hogy Bözsi néni nem elvarázsolt királylány, sem jó tündér vagy gonosz mostoha.
Ö egyszerüen Bözsi néni maradt.
Sokáig rágódtunk ezen a nagy csalódáson, és hála isten nem vettük észre, hogy szüleink hangosan nevettek titokban a mi panasz áriáinkon.

Hamarosan nem volt idönk a szomorkodásra, mert nagy vendég jelentkezett be az ovodába.
A mester személyesen, Kodály Zoltán.
Mi már akkor nagycsoportosok voltunk, öszre már az iskola integetett felénk.
Gyakoroltunk kimerülésig, valószinüleg még éjjeli álmunkban is szolmizáltunk és a kezeinket lengettük.
A mester kb. 1 órát szánt ránk.

Reggel egy sor vörösre sikált gyerek igyekezett a Zsilip utcába, harsogóra vasalt ruhákban.
A fiúk hajválasztékat vonalzóval húzták meg a gondos mamák, a copfok mereven álltak még merevebb masnikkal.
Mindenki az ünneplö öltözékében jött.
Mühl Ali bácsi és valami városi nemtudomkik kisérték a mestert.
Mi lányok azonnali hatállyal elkezdtünk csendben vihogni, amikor Kodályt megláttuk.
Hosszu hajú férfi annak idején olyan ritka volt, mint a fehér holló.

Tudtam én, Jutka szorulsz te ha Kodály elment, mehetsz a toronyszobába megint, ha nem hagyod a vihogást abba.
Egyetlen vigaszom volt, hogy az összes lány kuncogott.

A fiúk nagyon maflán néztek, nem mertek még megmozdulni sem.
Hála isten nem lett botrány, Mühl Ali ránk nézett egy kis cinkos mosollyal, és elkezdett szolmizáltatni minket.
Rendesen énkeltünk, tudtunk a mester kézjelei után ist kornyikálni, úgyhogy minden rendben volt.
Nem kaptunk nagy szidást miután elment, Bözsi néni egy pici mosollyal szája szegletében egy kicsit ránk morgott.

1956 volt,a nyári szünet után kezdödött az élet komoly része, iskola.
De nem csak az iskola jött.
Jött más is, buszok tele menekülökkel és T34-es tankok a Deák téren.
Erröl a következö fejezetben.




Zsilip utca-Ovoda



1956

Anyámmal es apámmal indultunk 1956 szeptember 1. a Deák téri iskolába.
Akkor a teret Sztálin térnek hivták hivatalosan, de mindenki csak a Deák térröl beszélt.
Nagyon izgalmas volt minden, vadonatúj iskola táskám, tolltartóm gyönyörü ceruzákkal.
Mentünk az elsö emeletre, a balszárny legvégén volt az osztályunk.
Lágler Szepi bácsi, osztályfönökünk már várt ránk.

Az iskola szaga a mai napig az orromban van.
Padlóápoló, valami tiszitószer es könyvszag.
Késöbb néha egy kis WC szag is belevegyült.

Az osztályban 30 megszeppent elsö osztályos ült, és hallgatta mit mond Szepi bácsi.
Mi az iskola könyveket akkor az iskolában kaptuk ingyen, év végén kellet leadni.
Ha valaki meg akarta tartani-majdnem mindenki- akkor egy pár forintba kerültek.
Szigorú elöirások voltak, a könyveket és füzeteket be kellett kötni egy nagyon ronda kék papirba és vignettával ellátni.
Iskolaköpeny-sötétkék, fehér leszerelhetö gallérral- is a kötelezö stafirunghoz tartozott.
Mai szempontból nem tartom az egyenruhát butaságnak.
Ellenörzö könyvecskénk is volt, amibe a tanitók beirhatták ránk vonatkozó panaszaikat.

Annak ellenére hogy az iskola nagyon izgalmas volt,mi gyerekek szeptember vége felé észrevettük, hogy valami van a levegöben.
Szomszédunk Prof. Nemky Ernö hosszú beszélgetéseket folytatott édesapámmal .
Èva nagynéném, anyám fiatalabbik húga félt.
Utcánkban az 1.számu házban egy nö lakott egy bölöm nagy farkaskutyával.
Mi gyerekek tiszta szivböl utáltuk a nöt és a kutyáját, többször hagyta póráz nélkül ránk futni, ha az utcán jatszottunk.
Hogy miért irok erröl a nöröl??mert egy napon 56 novemberében eltünt.
Kutyástól.
56 után tudtuk meg, hogy az ÀVÒ munkatársa volt.

Szorgalmasan jártunk iskolába, az elsö héten mindjárt bajom lett, mert megcibáltam egy osztálytársam copfját.
Anyja bejött az iskolába és cirkuszt akart rendezni, de Szepi bácsi elsimitotta.
Többször vettük észre, hogy az órák alatt Szepi bácsi valahol nagyon messze jár, és észre sem vesz minket.
Anyámék esténként rádiót halgattak, nagyon halkan.
Oktober közepe körül haza küldtek minket, minden különösebb indoklás nelkül.
Melyik gyerek nem örül a rendkivüli szünetnek?

Apám jött egy délután haza, nagyon gondterhelten.
A hirek Peströl aggasztóak voltak.
A határon elsönek a határörök mentek át Ausztriába.

Egy szép oktober végefeli napon elkezdtek a buszok Sopronon át menni.
Tanitónk Lágler Szepi az elsök között ment el és meg sem állt Svédországig.
Nagynéném, (apám testvére) ist beszállt családjával együtt egy ilyen buszba.
Nemky Ernö bácsi ist elment az egész családjával.
Lakáskulcsát nálunk hagyta.
Pàr nappal késöbb jöttek valami hatósági emberek, és követelték a kulcsokat.
Engem anyám pillanatok alatt benyomott az ágyamba, alám a kulcsokat.
A hatósági delegációnak èn nagyon beteg voltam, kanyarós, erre valahogy nem akartak bejönni.
A lakás Nemkyéknek megmaradt, ök 57-ben visszajöttek, egymás után.

Esténként lementünk az ovóhelyre aludni, ami nekünk gyerekeknek egy prima buli volt.
Anyám idösebb húga ist ott aludt, juniusban született fiával.

A Pázmány utcai házaknak, -akkor csak a 3 régi szép ház volt, és az utca zsákutca volt-van egy tulajdonsága.
A pincéknek egy biznyos helyen csak egy sor téglafala van ajtónagyságban, amit könnyen be lehet nyomni.
Be lettek természetesen nyomva.
Az 5. számu ház ovóhely ablaka hátra nyilik, az utcáról nem lehet látni, és onnan az akkor még meglevö poncichter kerteken primán el lehetett lógni a Rákoczi utcába vagy a Múzeum kertbe.
Nekünk gyerekeknek állt a bál, nem féltünk,primán  lehetett bujocskázni az összenyitott pincékben, kitünöen mulattunk.
Napközben kint a Deák téren a szökökútnál ültünk, integettünk a buszoknak, vagy fociztunk.

A fél egyetem elment.
Anyám fiatalabbik testvére jegyben járt az egyik Szy fiúval.
Dénes 2 bátyja elment, ma Kanadában élnek-mint olyan sokan az egyetemröl.
Szy Ferenc -valahogy a nagybátyám- könyve *Vadászéletem Kanadában* itt lakik a könyvespolcomon Berlinben.
Nagyokat nevettem, amikor Fury ( ez volt a beceneve) leirja, hogy aludtak Bécsben hárman egy ágyban.
Ebben a hármas éjszakában Nemky Ernö bácsi is részt vett.

De visszatérek 56-ra.
Minden reggel kimentünk a szökökúthoz, mikor egy reggel  furcsa dübörgésre figyeltünk fel.
Az Erzsébet utcából kanyarodott ez elsö T34 be a Deák térre.
Anyám elsápadt mint Hófehérke, mikor a Pázmany utcábol figyelte, hogy megáll a tank, és lassan nyilott a teteje.
Egy ororsz katona nézett ki, amikor minket gyerekeket meglátott elmosolyodott, es eltünt egy pillanatra.
Megjelent rövid idön belül újra ès csokoládét dobott le nekünk.
Anyám kiabált, jöjjünk azonnal haza, persze mi partiell süketek voltunk.
Életemben nem ettem olyan ocsmány rossz csokoládét mint az volt, de örültünk, megettük, megköszöntük és mentünk be a Pázmány utcába,
Esténként az ovóhelyden mindenki a "Szabad Európa" rádióadót halgatta, es mindenki várta, hogy a nyugat segiteni jön.

Akkor nem értettük meg, de utólag igen-a harmadik világháború árnyéka felettünk volt, ha a nyugat beavatkozott volna a haborúkitörés biztos lett volna.
Anyám 56 óta azonnal kikapcsolt rádiót, TVt, lemezjátszot, ha Beethoven  5. szimfóniaját hallotta.RadioSzabad Európa ugyanis az adásait mindig az elsö taktusokkal  *tatatataaaaaaaaaaaaaa* kezdte az ötödikböl.

Szüleim sokáig tünödtek, elmegyünk? nem megyünk???
Maradtunk.

Anyám egy napon kiment a piacra, úgy október vége felé.
Barátnöje-apám egyik kollegájának a felesége- Magdi meg én mentem vele.
Akkor a piac a Kisvárkerületen volt, ahol most autoparkolo van.
Mindent megkaptak, ami kellett.
Baktattunk a Szinház utcán hazafelé.

Egyszercsak az akkori Petöfi téri iskola kapujából valaki pisszegett.
Anyám nem félt, Magdi annál jobban.
Èn mint minden gyerek kiváncsi voltam.
A másik oldalon a szinház mellet állt egy orosz tank, és egy pár katona cigarettázott mellette.

Anyám bement az iskola kapuján, Magdi utána és persze én is.
Egy fiatal orosz katona állt ott, és sóvárogva nézte anyám cekkerét a kenyérrel és az almát, amit én ettem.
Anyám elég jol tudott ororszul,igy meg tudták egymást értetni.
Magdi remegett a félelemtöl, én kiváncsian néztem az oroszt.,
Egyszerre anyám hangosan felnevetett, mire Magdi már a kivégzö osztag elött látta magát.

A fiatal katona megkérdezte anyámtól, melyik országban vannak.
Nekik az mondták otthon, mennek Nasszerhez Egyiptomba gátat épiteni.
Csak éjjel mentek a vonatok a katonákkal, fogalmuk sem volt hova.
Anyám adott utána a fiatal katonának 3 almát és egy fél kenyeret, mert egyszerüen éhes volt.
Mi épségben hazaértünk, bár Magdi rmegett a félelmtöl még otthon nálunk ist.

Karácsony felé lassan normalizálodott az életünk, iskolába is kellett sajnos járni.
Sokan lassan visszajöttek, sajnos sokan nem.
Az élet ment tovább, Sopron érdekes módon jobban el lett látva lassanként, mint más városok.
Erröl a következöben.

1956 után

1956 karácsony.
Megünnepeltük, mint mindig.
Szerényebb volt, de együtt volt a család.
Apán szomorkodott a növére miatt, nem volt egyenlöre semmi hirünk hol vannak.
Csak annyit tudtunk, hogy Ausztriából Nyugatnémetországba kerültek.
Szüleim féltek, hogy valami represszariók lesznek nekünk ebböl.

Nagyanyám készült Èva nagynéném esküvöjere.
Karácsony egy érdekes dolog volt a szozialista uralom alatt.
A Mikulást átkeresztelték Télapónak, a Jézuska számüzetésbe ment.
Mi gyerekek szünetet kaptunk január 6-ig, de szüleink már december 27. dolgoztak.
Az üzletek december 24. nyitva voltak délutánig, mert karácsonynak vallási háttere volt.
Ez nem passzolt a szozializmusba, bár érdekes módon a karácsonyfát türték, lehetett kapni a Pap réten.

Egy karácsony nagyon emlékezetemben maradt.
10 éves voltam, és mindig imádtam rajzolni.
Egy papirdarabka nem volt biztonságban elölem, mindenre ráfirkáltam.

Ceruzáimat öriztem, ha barátnöim látogatóba jöttek, eldugtam öket.
Volt 2 nagynéném Ausztriában, akik néha Faber-Castell szines ceruzákat küldtek, ami nekem óriási kincs volt a passzoló rajztömbökkel együtt.

Az iskolában Gáspárdy Sándor festömüvész és tanár próbált minket a rajz és festömüvészethez közelebb hozni.
Festettük vizfestékkel a csendéleteket, almával-alma nélkül, árnyékkal-árnyék nélkül.
Borzasztó rút müvek kerültek ki a kezeink alól.
Otthon, sujet nélkül persze sokkal érdekesebb volt rajzolni.

Én iskola után anyámhoz jártam az intézetbe ebédelni, akkor a Szent György utcába.
Mindig egy ideig a Szécsenyi tér/Templom utca sarki papirüzlet elött ólálkodtam egy darabig, meg is kaptam  a magamét a késés miatt.
Nagyon izgalmas volt a kirakat, ceruzák,ecsetek, festékek, rajztömbök.
Egy napon a kirakatban felfedeztem egy nagy dobozt pasztellkrétákkal.
Szép, dekadens mübör doboz volt, ami engem nem nagyon érdekelt, a kréták voltak fontosak.
A kréták nekem suttogtak, hogy hozzám akarnak kerülni.
Sajnos az ára és az én zsebpénzem nem szerették egymást.

Felirtam a karácsonyi kivánság cédulára, de egy percig nem hittem, hogy megkapom.
Mi annak idején rendszeresen hasznos dolgokat kaptunk karácsonyra.
Sapkát, sálat, kesztyüt (amit mindig rendesen elvesztettünk), ruhaanyagot.
Ès könyveket, ami már nagy szám volt.

Természetesen minden nap ellenöriztem, megvan ott még az a doboz.
Egy napon, úgy október elején eltünt.
Borzasztó csapás volt rám.
Sok gondolkodás után bemerészkedtem a boltba, ismertek az eladók.
Már nem tudom hogy hivták a hölgyet, akit megkérdeztem.
Sajnos eladták már.
Nem tudtam mér mosolyog olyan cinkosan, nem ist mondott semmit.
Leverve és szomoruan mentem ki az üztletböl, anyámnak valami fejfájásról panaszkodtam, mert észrevette azonnal letörtségemet.

Lassan belenyugodtam, hogy a kréták máshol fognak lakni, nem nálam.
Közeledtünk karácsony felé, barátnöimmel nagy megbeszéléseket folytattunk , ki mit ajándékoz szüleinek.
Szerény anyagi helyzetünk volt, úgyhogy nagyon meg kellett mindent gondolni, és sok ajándék saját gyártásu volt.

Nálunk a karácsony mindig egy pontos forgatókönyv szerint zajlott le.
24. megérkezett Èva nagynéném Pécsröl családostól.
Késö délután nagyanyám elosont s Domonkos templomba misére, mi gyerekek egy pár elszánt apukával a Sotexbe mentünk, ahol gyerek szinház volt.
Ez a mamáknak alkalmat adott, mindent nyugalomban megrendezni.
Az elöadás után egy izgatott gyerekcsapat vonult hazafelé, forgattuk a fejünket, melyik helyen égnek már a gyertyák.

Mi elöször nagyszüleimhez mentünk, ott kezdödött az egész.
Elöször anyám Éva nénémmel négykezesen a zongorán mindenféle karácsonyi dalokat játszott, mi természetesen harsányan daloltunk, amig nem fulladt az egész vihogásba.
Apám és nagyanyám nem tudott énekelni, néha eltaláltak egy hangot, de ök daloltak a leghangosabban.
Mi persze vigyorogtunk.

Utána lettek az ajándékok kiosztva.
Èn persze megkaptam az obligát sapkát-sálat, (nagyanyám gyártmánya), Èvától könyveket.
De ez a karácsony más volt, mert egy nagyobb csomag ist az enyém lett.
Èn néztem a csomagot, az meg engem, azt hittem valami szépmüvészeti albumot kapok, amiket nagyon szerettem.
Nagyon óvatosan bontottam ki, es amikor megláttam a tartalmát, elorditottam magam.
Most már tudtam, miért mosolygott nagyapám szünet nélkül rám.
Mint egy örült indián ugráltam a zongora körült, senki nem értette mit ordibálok.

Leültem, és remegö kezekkel kinyitottam a dobozt.
A szivárvány minden szinében szikráztak a kréták, és én meg mertem volna rá esküdni, hogy rám nevettek.
Elbögtem magam örömöben.
Nagyapám odajött, megsimogatta a mindig rendetlen borzas hajamat, rámnézett és megkérdezte: örülsz kislányom?
Örültem?? azt a boldogságot , amit akkor éreztem, nem lehet szavakba foglalni.

Egy kicsit elöre mentem az idöben, pardon.

1957 elején visszajött Nemky Ernö bácsi és a felesége.
Nagyon örültünk nekik, a lányai késöbb érkeztek.
1958ban megkaptuk a telefonunkat..
A fél szomszédság hozzánk járt telefonálni.
Emlékszem még az ugynevezett interurbán hivásokra.
Akkor még nem lehetett egyszerüen tárcsázni vagy gombokat nyomni, hanem a központban kellett bejelentkezni.
Még egy helyi hiváshoz is.

Amikor Mici nagynéném elöször hivott minket az "ellenség" országából, lehetett hallani a csendes kattanást, ahogy a lehallgatók bekapcsolódtak.
Anyám ezt késöbb müvészetté fejleszette, és sok disznó viccet elmesélt Micinek a telefonba.
Egýszer még egy lehallgató ist elröhögte magát.

Éltük életünket az épitendö szozializmusban.
Iskolába jártunk, szüleink dolgoztak, nyáron táborozások,sportolás.
Az úgynevezett "5 éves tervek" a gyárakban természetesen rendszerint 3 év után már teljesitve voltak, de mi ezt nem különösen éreztük.
Nagy öröm volt, ha a "Békekölcsön* szelvény nyert.
A "Békekölcsön* kötelezö volt, mi adtunk az államnak hitelt vele.
Most, mikor anyám halála után az iróasztalban rakodtam, megtaláltam egy pár szelvényt.

1959ben megjött az elsö televiziónk, egy Munkácsy készülék.
Fekete-fehér, nagy luxus volt akkor.

Lassan kezdödött a 60. években a burgenlandi invázió, ami nekünk is jól jött.
Az külföldieknek be kellet egy napi összeget cserélni, amit aztán Sopronban elvásároltak.
Ennek alapján mi jobban el lettünk látva, mint más városok.

Folytatom.

Kisház a Pázmány utcában

intermezzo

Annyi minden jut eszembe igy irás közben.
Sok mindeki arca merül fel a múlt tengeréböl.
Ismerösök, barátnök és barátok, sporttársak, városi unikomok és természetesen családtagok, akik már elmentek.

Ha otthon vagyok, és megyek a belváros ódon utcáin jönnek szembe velem.
Irnom kell róluk is, soron kivül, ahogy eszembe jutnak.

Anyámról és nagyapámról is kell irnom külön fejezetben.
Nem fog könnyek nélkül menni.

Az én generációm  fiatalságát a szozializmusban élte.
Èrdekes igy évek múlva látni és realizálni, hogy milyen sok-lehetne tulajdonképpen burzsoának nevezni- nézet és hagyomány just ebben a korban ist uralkodott.
Sok csipkefüggöny mögül lettünk ellenörizve, ki kivel hol megy, mit csinál vagy mit nem.
Nagyon hamar megkaptunk egy megrendithetelen jellemzést vagy egy erkölcsi bizonyitványt.
Hogy ezek mennyiben voltak igazak, tulajdonképpen senkit nem nagyon érdkelet.
A stigma rajtunk volt, és sokszor rajtunk is maradt.

A régi szabályok, nézetek átélték a történelmi viharokat, beleragadtak a fejekbe és néha furcsa hajlatokat hoztak.
Sok suttogás és traccs ment a hátunk mögött.
Öregkisasszonyok, akikböl szép számmal akadt, nagyon gyorsan kéznél voltak mindenféle erkölcsi pecséttel.
Felháborodástól rezgö kalaptollakkal adták tovab a megsemmisitö véleményeket, szájról szájra, mindig egy kicsi újat hozzátoldva és kicicomázva.
Mi lányok féltünk ezektöl a kiszáradt vénségektöl, mert ha ezek egyszer valakit szájukra vettek, nem volt mentség.

A nagy szozialista szabadság és egyenlöség, legtöbb szempontból csak a papiron létezett.

Egy a sok csipkefüggönyös utca közül