Nagyon furcsa dolog, de mit tudok csinálni?semmit.
1958ban nagyanyám addig nyaggatta anyámat, mig be nem iratott hittan órára.
Nem volt veszélytelen kezdeményezés.
A kommunista uralkodók rossz szemmel néztek mindent, ami vallással, templommal és papokkal függött össze.
Sopronban éltek apácák, a rendek feloszlatása után civilben és nagyon szegényen.
Unokaöcsém elsö "gyereklánya", aki vigyázott rá, is egy régi apáca volt.
Ismetem 2 idös hölgyet, akik anyámat tanitották az Orsolyáknál, és akik jelentlétében anyám egy iskolás lány lett, ha találkoztunk velük.
Az én hittani oktatásom a Szent György temlom sekrestyélyében zajlott.
Ùgy kb. 20 gyerek járt oda,úgy gyárigazgató mint párttag ivadékai is ott büszkélkedtek.
Nagyon kevert érzelmekkel mentem hittan órákra, öszintén szólva nem szerettem.
Nagyanyám kiskoromtól kezdve berángatott ha tudott, mindig a Domonkos templomba misére.
Tetszett az orgonazene, kiváncsian vizsgáltam a képeket, szerettem a tömjén illatát.
Utáltam a prédikációt, millió kérdésem volt nyiladozó eszemmel, sok fonák dolgot találtam az egész ügyben.
Nagyanyám nem válaszolt sok mindenre, vagy valami édeskés-zavaros-kisjézusos magyarázatokat adott, ami engem nagyon idegesitett.
Pokol, purgatórium, bünök............minden ami jó lett volna, csak a másvilágon volt.
Oda én nem vágytam gyerekfejemmel.
Unokaöcsém lelötte a madarat egy nagymisén, húsvétkor.
Amikor a böjt és nagypéntek utáni elsö nagymisén elöször megszólalt az orgona, és mindenki elkezdett énekelni, ö jó hangosan tiszta gyerekhangjan ist nekikezdett:
Nagyszakállu Mikulás, jó gyerek barátja...............
Az egész közönség pappal együtt nem állta meg nevetés nélkül.
Nagyanyám engem azonnal kiküldött vele , paradicsomvörös fejjel szégyellte magát miatta, szerintem teljesen feleslegesen.
Verte a pap a fejünkbe a tizparancsolatot, mindenféle imákat kellett megtanulnunk kivülröl.
Sajnos nem tudtam meglógni az oktatásról, mert anyám vitt és jött értem.
A hittanórák ugyanis a sötétség leple alatt este voltak.
Többrendbelileg rendeztem otthon nagy cirkuszt, mert abba akartam az egészet hagyni, sajnos sikertelenül.
Nagyanyám mindeféle ruhákkal, fátylakkal, koszorúkkal a hajamba zsarolt.
A "nagy" nap veszélyesen közeledett, nekem azonnal el kezdett fájni a gyomrom ha rá gondoltam.
Többször el kellett menni a varrónöhöz, aki a ruhámat gyártotta.
Egy vasárnap délelöttre volt bedátumozva az egész.
Szombat este még egy utolsó alkalommal el kelltett menni a templomba.
Akkor történt meg a nagy dráma, aminek én voltam a föszereplöje.
Névsor szerint kellett gyónni menni.
Amikor rám került a sor, nem voltam hajlandó bemenni abba a fülkébe.
A pap kijött, és elkezdte mondani, be kell menni, tiszte szivvel és lélekkel szabad csak vasárnap isten áldását fogadni.
Jobban tette volna, ha ezt nem emlitetti, mert ez végképpen kihozott 8 éves sodromból.
El kezdtem orditani-nem megyek be abba a kuszlikba és nem vagyok hajlandó olyan hazug valakinek, mint a pap, gyónni.
Néztem a papot, ahogy arcszine lassan zöldre vált, és dadogni kezdett...ö hazug?? ezért engem isten meg fog büntetni.
Èn közöltem vele, hogy istennek esze ágában sincs engem megbüntetni, mert én nem hazudok, de ö igen.
Azt tanitotta nekünk heteken keresztül, hogy isten mindent lát és tud.
Nézetem szerint istennek fontosabb dolgai vannak, mint egy 8 éves gyerek büneit listázni.
Ebböl kifolyólag nem vagyok hajlandó neki valamit meggyónni, mert isten úgyis tudja, mit tettem vagy nem.
Rá tettem az egészre a koronát, amikor a pap meg akarta fogni a vállamat, hogyg megnyugtasson, végképpen betelt a pohár nekem.
Elugrottam elöle, és közöltem, hogy ne fogjon meg, mert láttam, hogy amikor kijött a wc-röl, nem mosott kezet.
Prima botrány lett, azonnal behivatta anyámat és nagyanyámat egy ministráns gyerekkel.
Bevonultak a sekrestyébe, a mai napig nem tudom, mivel "váltott" ki nagyanyám.
De gyöztem, és gyónás nélkül mehettem vasárnap elsö áldozni.
Vasárnap reggel fel kellett vennem az iszonyat öltözékét, kabátot rá, mert nem volt szabad látni hova megyünk.
Vigasztalt, hogy nem valami fodros-masnis mülovarnö hatású ruhám volt, hanem egy szimpla fehér matrózruha.
Hülyeségnek tartottam az egész titkolózást, mert kiöltözött gyerekek és rokonok hada vonult a Szent György templom felé.
A koszorút csak bent rakta nagyanyám a hajamba, hála isten megúsztam mindenféle fátylakat.
Utältam a ruhámat, a gyertyát a koszorút, mindent.
Alig vártam, hogy vége legyen.
Az ostya ráragadt a nyelvemre, a különbözö kölnik a tömjén--annak ellenére hogy kedveltem szagát-- illatával keveredve émelyitett.
Nagyon megkönnybültem, amikor megáldva kivonultunk.
Alig vártam hogy hazaérjünk, de elöbb még fényképészhez vittek, a Szécsenyi térre.
Szüleim ismerték a fényképészt, apámnál kosarazott.
Cinkos mosollyal nézett rám, botrányomnak már hire ment a városban.
2 fénykép után mehettem.
Otthon az egész család nálunk ebédelt, és én ajándékokat kaptam.
Egy vékony aranyláncot egy kis éremmel, (Máriás érmecske) és egy kis pecsétgyürüt.
Mindkettö a mai napig megvan, ha kezembe kerülnek, mosolyognom kell.
Nagyanyámtól egy Bibliát kaptam, gyerekenek módositva.
Késöbb, felnött fejjel sokat foglalkoztam a vallással, mert meg akartam érteni.
Elolvastam mindent ami a kezem ügyébe került, Bibliát, Koránt, Zarathustra tanitásait az Avestát, többek között.
A mai napig sok kérdésem válasz nelkül maradt.
Érdeklödve figyeltem és figyelem, hogy 1989 után hogy megváltozott a vallási beálitottság.
Bizonyos szempontokbol átesett minden a ló másik oldalára, sok bigott hajtásokat is meg lehet figyelni.
Àtélte a vallás a kommunizmust.
Vagy szükségük van az embereknek valamire, amiben fogózkodni lehet?
A mai világban nem csodálkozom ezen.
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen