Requiem a régi Zeneiskolának.

Otthon voltam.
Mint mindig, jártam a várost,néztem kiváncsian és örömmel mi változott és sajnos szomorúan is.
Sopron az én szememben egy gyönyörü kis ékszer Magyarország nyugati vállán.
A pillanatnyilag müködö "aranymüveseknek" rossz a keze, elödjeiké sem volt sokkal jobb.
A szép,egykor gazdag kirälyi városból mi lett, kérdezem magam-civitas fidelissima többet érdemelne.
Àtélt a város sok katasztrófát, tüzet, háborut, és most?

Lakásomból rálátok Sopron egyik legnagyobb szégyenére-a régi Zeneiskolára.
Most bementem a Deák vendéglö kerthelységébe fényképezni és nagyon furcsa érzések rohantak meg.
Kezdjük talán azzal, hogy a Deák kertjében kivágták az ódon fákat.
Jó, sok közülük tényleg beteg volt, talán veszélyes is, mert ki vagy eldölhettek esetleg.
Ültettek most gyerek fákat, még serdülöben sincsenek, de reméljük, egészségesen megnönek és méltó utódai lesznek a régieknek.
De ez most másodlagos.

Zeneiskola.
Gyerekek generációjai jártek oda, verték a zongorákat, kinozták a hegedüket, csellókat, fuvolákat és a  tanárokat.
Èn Gréti néninél kezdtem pályafutásomat, és egy cselló volt az áldozatom.
Utána megismerkedtem egy zongorával, akihez jó pár évig hüséges maradtam.
A jó modorhoz tartozott a zene illetve valamilyen hangszer tanulása abban az idöben, bár a kommunista uralkodók szemében ezek "bourgeois" maradványok voltak.
Anyáink, de föleg nagyanyáink fütyültek ilyesmire.
Mindahogy a matek, latin, orosz, történelem mellett megtanultunk, varrni,kötni, himezni, fözni és a polytechnikán piszkavasat kalapálni.

Sok lakásban álltak zongorák, (nálunk is, illetve akkor nagyanyáméknál lakott), és sok ablakból hallatszott délután Czerny vagy Bach gyakorlása.
Biztosan sokan közülünk megtanultak annyira zongorázni, hogy elég legyen egy *Für Elise* vagy egy *Mennyböl az angyal* lejátszására, mások még többet is.
Vagy maguk örömére játszani, mindegy mit, boci-boci tarkát vagy Gershwint.

Mühl Ali bácsira a mai napig hálásan godolok, aki nekünk zenetörténelmet is tanitott, a szolfézs és hangtan mellett.
Megmagyarázta sok kompozició felépitését, elmondta a szerzök életét.
Közel hozott minket a zenéhez, opera, szimfónia mindegy volt.

Szerettem odajárni, közel volt és az épület mindig tetszett.
Elképzeltem, milyen lehetett régen, amikor ott emberek laktak, éltek, estélyeket rendeztek báli ruhás hölgyeknek és frakkos úraknak a nagyteremben.
Néha gondolatban  elképzeltem gyerekfejjel magamat, hogy egy vaditóan szép, hosszú báli öltözetben lemegyek a  nagylépcsön.
Ezt otthon nagyanyám régi függönyei segitségével-amikbe beöltöztem millió biztositótü segitségével és oltárian nézhettem ki-hüségesen  gyakoroltam a lépcsöházban a méltóságos levonulást, ha biztos voltam benne,hogy nem lát senki.
Volt amikor hasra esés lett a függönyruhás vonulásból.
Mindenki csak Russ-villának hivta, szerintem ez már a palota nevet is megérdemli, illetve érdemelte.
A mai siralmas állpotban csak a Russ-romházról lehet beszélni.

Nem tudom megérteni, minek kellett új zeneiskola a világ végén.
Nem lehetett volna abból a pénzböl ezt a-gyönyörü régi, patinás épületet rendbehozni?
Csak az új jó???
Jó centrális helyen van, könnyü odamenni.

Néztem az épületet, fényképeztem, és mindketten búskomorságba estünk.
Ùgy a Russ-villa mint én is.
Nézett a ház rám vak szemeivel, bedeszkázott ablakaival, és suttogni kezdett.
Mesélt régi életéröl, amikor gondosan ápolták, parkját kertészek kezei óvták-rendezték.
Elmondta azt is, hogy szerette azokat az idöket, amikor gyerekek hadai jártak oda, hangszereikkel vagy azok nélkül.
Muzsika, énekszó,gyerekek és felnöttek hangjai, néha elkeserült zokogás egy rosszul lejátszott oktáv miatt töltötte be termeit.
Hiányzik neki ez az idö is, pedig máshogy ápolták mint fiatal korában.
A gyönyörü parketteket valami olajos gezemicével törölték, aminek a szaga beleivódott falaiba.
De mindegy volt, mert élettel volt betelve a ház.
Koncerteket is adtak az elsö emeleti teremben, ahol büszke mamák és papák ültek izgatottan a sorokban, és várták csemetéik fellépését.
Szép idök  voltak, szerette a ház, mert élt.
Most elvették töle.

Egy fiatal pincér jött oda hozzám,kérdezett hogy segithet e valamiben.
Gondolom kétségei voltak az elmém egészségével kapcsolatban, amikor meglátta könnyekkel teli szemeimet.
Elmondtam neki távirat stilusban, hogy én Sopronban születtem és nöttem fel, és hogy valamikor hüséges növendéke voltam a Zeneiskolának.
Valakinek el kell siratni a múltat és ezt a házat, az én könnyeim azon a napos délutánon ezért az épületért potyogtak.
Kimenés közben láttam hogy a fiatal ember meséli éppen kollegáinak mit mondtam, és azok elnézö mosollyal intettek egy nö után, aki a fiatalságát és valami visszahozhatatlant keresett.