Megünnepeltük, mint mindig.
Szerényebb volt, de együtt volt a család.
Apán szomorkodott a növére miatt, nem volt egyenlöre semmi hirünk hol vannak.
Csak annyit tudtunk, hogy Ausztriából Nyugatnémetországba kerültek.
Szüleim féltek, hogy valami represszariók lesznek nekünk ebböl.
Nagyanyám készült Èva nagynéném esküvöjere.
Karácsony egy érdekes dolog volt a szozialista uralom alatt.
A Mikulást átkeresztelték Télapónak, a Jézuska számüzetésbe ment.
Mi gyerekek szünetet kaptunk január 6-ig, de szüleink már december 27. dolgoztak.
Az üzletek december 24. nyitva voltak délutánig, mert karácsonynak vallási háttere volt.
Ez nem passzolt a szozializmusba, bár érdekes módon a karácsonyfát türték, lehetett kapni a Pap réten.
Egy karácsony nagyon emlékezetemben maradt.
10 éves voltam, és mindig imádtam rajzolni.
Egy papirdarabka nem volt biztonságban elölem, mindenre ráfirkáltam.
Ceruzáimat öriztem, ha barátnöim látogatóba jöttek, eldugtam öket.
Volt 2 nagynéném Ausztriában, akik néha Faber-Castell szines ceruzákat küldtek, ami nekem óriási kincs volt a passzoló rajztömbökkel együtt.
Az iskolában Gáspárdy Sándor festömüvész és tanár próbált minket a rajz és festömüvészethez közelebb hozni.
Festettük vizfestékkel a csendéleteket, almával-alma nélkül, árnyékkal-árnyék nélkül.
Borzasztó rút müvek kerültek ki a kezeink alól.
Otthon, sujet nélkül persze sokkal érdekesebb volt rajzolni.
Én iskola után anyámhoz jártam az intézetbe ebédelni, akkor a Szent György utcába.
Mindig egy ideig a Szécsenyi tér/Templom utca sarki papirüzlet elött ólálkodtam egy darabig, meg is kaptam a magamét a késés miatt.
Nagyon izgalmas volt a kirakat, ceruzák,ecsetek, festékek, rajztömbök.
Egy napon a kirakatban felfedeztem egy nagy dobozt pasztellkrétákkal.
Szép, dekadens mübör doboz volt, ami engem nem nagyon érdekelt, a kréták voltak fontosak.
A kréták nekem suttogtak, hogy hozzám akarnak kerülni.
Sajnos az ára és az én zsebpénzem nem szerették egymást.
Felirtam a karácsonyi kivánság cédulára, de egy percig nem hittem, hogy megkapom.
Mi annak idején rendszeresen hasznos dolgokat kaptunk karácsonyra.
Sapkát, sálat, kesztyüt (amit mindig rendesen elvesztettünk), ruhaanyagot.
Ès könyveket, ami már nagy szám volt.
Természetesen minden nap ellenöriztem, megvan ott még az a doboz.
Egy napon, úgy október elején eltünt.
Borzasztó csapás volt rám.
Sok gondolkodás után bemerészkedtem a boltba, ismertek az eladók.
Már nem tudom hogy hivták a hölgyet, akit megkérdeztem.
Sajnos eladták már.
Nem tudtam mér mosolyog olyan cinkosan, nem ist mondott semmit.
Leverve és szomoruan mentem ki az üztletböl, anyámnak valami fejfájásról panaszkodtam, mert észrevette azonnal letörtségemet.
Lassan belenyugodtam, hogy a kréták máshol fognak lakni, nem nálam.
Közeledtünk karácsony felé, barátnöimmel nagy megbeszéléseket folytattunk , ki mit ajándékoz szüleinek.
Szerény anyagi helyzetünk volt, úgyhogy nagyon meg kellett mindent gondolni, és sok ajándék saját gyártásu volt.
Nálunk a karácsony mindig egy pontos forgatókönyv szerint zajlott le.
24. megérkezett Èva nagynéném Pécsröl családostól.
Késö délután nagyanyám elosont s Domonkos templomba misére, mi gyerekek egy pár elszánt apukával a Sotexbe mentünk, ahol gyerek szinház volt.
Ez a mamáknak alkalmat adott, mindent nyugalomban megrendezni.
Az elöadás után egy izgatott gyerekcsapat vonult hazafelé, forgattuk a fejünket, melyik helyen égnek már a gyertyák.
Mi elöször nagyszüleimhez mentünk, ott kezdödött az egész.
Elöször anyám Éva nénémmel négykezesen a zongorán mindenféle karácsonyi dalokat játszott, mi természetesen harsányan daloltunk, amig nem fulladt az egész vihogásba.
Apám és nagyanyám nem tudott énekelni, néha eltaláltak egy hangot, de ök daloltak a leghangosabban.
Mi persze vigyorogtunk.
Utána lettek az ajándékok kiosztva.
Èn persze megkaptam az obligát sapkát-sálat, (nagyanyám gyártmánya), Èvától könyveket.
De ez a karácsony más volt, mert egy nagyobb csomag ist az enyém lett.
Èn néztem a csomagot, az meg engem, azt hittem valami szépmüvészeti albumot kapok, amiket nagyon szerettem.
Nagyon óvatosan bontottam ki, es amikor megláttam a tartalmát, elorditottam magam.
Most már tudtam, miért mosolygott nagyapám szünet nélkül rám.
Mint egy örült indián ugráltam a zongora körült, senki nem értette mit ordibálok.
Leültem, és remegö kezekkel kinyitottam a dobozt.
A szivárvány minden szinében szikráztak a kréták, és én meg mertem volna rá esküdni, hogy rám nevettek.
Elbögtem magam örömöben.
Nagyapám odajött, megsimogatta a mindig rendetlen borzas hajamat, rámnézett és megkérdezte: örülsz kislányom?
Örültem?? azt a boldogságot , amit akkor éreztem, nem lehet szavakba foglalni.
Egy kicsit elöre mentem az idöben, pardon.
1957 elején visszajött Nemky Ernö bácsi és a felesége.
Nagyon örültünk nekik, a lányai késöbb érkeztek.
1958ban megkaptuk a telefonunkat..
A fél szomszédság hozzánk járt telefonálni.
Emlékszem még az ugynevezett interurbán hivásokra.
Akkor még nem lehetett egyszerüen tárcsázni vagy gombokat nyomni, hanem a központban kellett bejelentkezni.
Még egy helyi hiváshoz is.
Amikor Mici nagynéném elöször hivott minket az "ellenség" országából, lehetett hallani a csendes kattanást, ahogy a lehallgatók bekapcsolódtak.
Anyám ezt késöbb müvészetté fejleszette, és sok disznó viccet elmesélt Micinek a telefonba.
Egýszer még egy lehallgató ist elröhögte magát.
Éltük életünket az épitendö szozializmusban.
Iskolába jártunk, szüleink dolgoztak, nyáron táborozások,sportolás.
Az úgynevezett "5 éves tervek" a gyárakban természetesen rendszerint 3 év után már teljesitve voltak, de mi ezt nem különösen éreztük.
Nagy öröm volt, ha a "Békekölcsön* szelvény nyert.
A "Békekölcsön* kötelezö volt, mi adtunk az államnak hitelt vele.
Most, mikor anyám halála után az iróasztalban rakodtam, megtaláltam egy pár szelvényt.
1959ben megjött az elsö televiziónk, egy Munkácsy készülék.
Fekete-fehér, nagy luxus volt akkor.
Lassan kezdödött a 60. években a burgenlandi invázió, ami nekünk is jól jött.
Az külföldieknek be kellet egy napi összeget cserélni, amit aztán Sopronban elvásároltak.
Ennek alapján mi jobban el lettünk látva, mint más városok.
Folytatom.
Kisház a Pázmány utcában
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen