Nagy fába vágtam a fejszémet, pedig a gondolatok már több éve futnak utánam.
Belsö énem mindig egy kicsit elszaladt elölük, mert nehéz több mint 5 évtizedet le-megirni.
A végsö lökést a Deák téri iskolám jubileumi ünnepe adta, bár azóta ist eltelt egy pár nap.
Rendezem hónapok óta fejemben a listákat, neveket, dátumokat, eseményeket.
Olyan sok minden történt az elmúlt 50 évben, és nekem megadatott az a lehetöség, hogy sok mindent 2 szempontból láthassak.
1989-ig a *vasfüggöny* mindkét oldalán otthon voltam, mert én házasságom révén legálisan éltem külhonban.
Hazajártam rendszeresen, és szüleim jóvoltából jöttek az újságok, könyvek, késöbb az Internet.
Sopron.
Majdnem egy kicsit mágikus ez a városnév, ha kimondom.
Egy sajátságos mikrokozmosz.
A közvetlen határközel segitett sokáig egy bizonyos elvarázsolt kastély jellemhez.
Különleges belépö nélkül évtizedeken át nem jutott senki egyszerüen a városba.
Még saját nagynéném sem, aki itt nött fel, de Pécsen élt.
Ez mint sok minden más, hozzátartozott a kommunista faramuciságokhoz, bár nekünk ez Sopronban nem ártott és nem zavart senkit különösebben.
Öszintén szólva nem ist tudom, hol kezdjem el.
Ovodába a Zsilip utcai zenei oviba adtak be szüleim.
Igen, az egy zenei ovoda vol annak idején, már 3 éves korunkban elkezdtük a szolmizálást tanulmányozni, több-kevesebb sikerrel.
A Kodály módszerrel, kézzel es doremifászolászidoval.
Ami természetesen nem akadályozott senkit a különbözö, enyhén balga gyerekdalok tanitásával és megtanulásával.
Szerettem az ovodát, Lincsi dadára még ma is emlékszem.
Hatalmas méretü hölgy volt, lapátkezekkel és kimerithetetlen gyerek szeretettel.
Bözsi néni, a fö ovónö, fennt lakott az ovoda tornyában.
Mi gyerekek sokat ólálkodtunk a lépcsö alján, es vad-romantikus-mesebeli dolgokat eszeltünk ki.
Bözsi néni volt a rab királykisasszony, a gonosz mostoha-mindig asszerint, hogy dicsérö vagy büntetö pontot kaptunk.
Felmenni nem volt szabad, egyszer voltam fennt, mert valami nagy stiklim volt, és felhivattak.
Nem, nem féltem felmenni, Lincsi dada kisért a lépcsö aljáig, és vigasztalt.
Eszem ágában sem volt elmondani, hogy nem félek, hanem borzasztóan kiváncsi vagyok a torony szobára.
20 perc múlva már lennt voltam, és hangosan zokogtam.
Mindenki nézett csodálkozva, mert nem voltam különben bögömasina.
Senki nem értette mi bajom van, mert Bözsi néni minden volt, csak nem gonosz boszorkány.
Megszidott, ami renden volt mert megérdemeltem.
Hogy mért bömböltem, nem árultam el senkinek.
Haza Káhm Èvivel jártam, alattunk lakott a Pázmány utcában.
Megoszottuk egymással hatalmas súlyu titkainkat, naponta legalább 25-ször biztositottuk egymást a barátságunkról.
Èvivel osztottam meg hazafelé keserves zokogásom okát.
Bözsi néni szobája hozott ki a formámból.
Végre bekerültem a kiválaszottak közé, felmehettem oda arra az elvarászolt helyre, és??? egy normális szoba, ágy-szekrény-asztal-székek-könyvespolc-rádió.
Semmi aranyozott baldahinos ágy, elvarázsolt tükör, semmi az ég világon amit mi gyerekek órákon át egymásnak kiszineztünk.
Èvivel sajnos summáznunk kellett, hogy Bözsi néni nem elvarázsolt királylány, sem jó tündér vagy gonosz mostoha.
Ö egyszerüen Bözsi néni maradt.
Sokáig rágódtunk ezen a nagy csalódáson, és hála isten nem vettük észre, hogy szüleink hangosan nevettek titokban a mi panasz áriáinkon.
Hamarosan nem volt idönk a szomorkodásra, mert nagy vendég jelentkezett be az ovodába.
A mester személyesen, Kodály Zoltán.
Mi már akkor nagycsoportosok voltunk, öszre már az iskola integetett felénk.
Gyakoroltunk kimerülésig, valószinüleg még éjjeli álmunkban is szolmizáltunk és a kezeinket lengettük.
A mester kb. 1 órát szánt ránk.
Reggel egy sor vörösre sikált gyerek igyekezett a Zsilip utcába, harsogóra vasalt ruhákban.
A fiúk hajválasztékat vonalzóval húzták meg a gondos mamák, a copfok mereven álltak még merevebb masnikkal.
Mindenki az ünneplö öltözékében jött.
Mühl Ali bácsi és valami városi nemtudomkik kisérték a mestert.
Mi lányok azonnali hatállyal elkezdtünk csendben vihogni, amikor Kodályt megláttuk.
Hosszu hajú férfi annak idején olyan ritka volt, mint a fehér holló.
Tudtam én, Jutka szorulsz te ha Kodály elment, mehetsz a toronyszobába megint, ha nem hagyod a vihogást abba.
Egyetlen vigaszom volt, hogy az összes lány kuncogott.
A fiúk nagyon maflán néztek, nem mertek még megmozdulni sem.
Hála isten nem lett botrány, Mühl Ali ránk nézett egy kis cinkos mosollyal, és elkezdett szolmizáltatni minket.
Rendesen énkeltünk, tudtunk a mester kézjelei után ist kornyikálni, úgyhogy minden rendben volt.
Nem kaptunk nagy szidást miután elment, Bözsi néni egy pici mosollyal szája szegletében egy kicsit ránk morgott.
1956 volt,a nyári szünet után kezdödött az élet komoly része, iskola.
De nem csak az iskola jött.
Jött más is, buszok tele menekülökkel és T34-es tankok a Deák téren.
Erröl a következö fejezetben.
Belsö énem mindig egy kicsit elszaladt elölük, mert nehéz több mint 5 évtizedet le-megirni.
A végsö lökést a Deák téri iskolám jubileumi ünnepe adta, bár azóta ist eltelt egy pár nap.
Rendezem hónapok óta fejemben a listákat, neveket, dátumokat, eseményeket.
Olyan sok minden történt az elmúlt 50 évben, és nekem megadatott az a lehetöség, hogy sok mindent 2 szempontból láthassak.
1989-ig a *vasfüggöny* mindkét oldalán otthon voltam, mert én házasságom révén legálisan éltem külhonban.
Hazajártam rendszeresen, és szüleim jóvoltából jöttek az újságok, könyvek, késöbb az Internet.
Sopron.
Majdnem egy kicsit mágikus ez a városnév, ha kimondom.
Egy sajátságos mikrokozmosz.
A közvetlen határközel segitett sokáig egy bizonyos elvarázsolt kastély jellemhez.
Különleges belépö nélkül évtizedeken át nem jutott senki egyszerüen a városba.
Még saját nagynéném sem, aki itt nött fel, de Pécsen élt.
Ez mint sok minden más, hozzátartozott a kommunista faramuciságokhoz, bár nekünk ez Sopronban nem ártott és nem zavart senkit különösebben.
Öszintén szólva nem ist tudom, hol kezdjem el.
Ovodába a Zsilip utcai zenei oviba adtak be szüleim.
Igen, az egy zenei ovoda vol annak idején, már 3 éves korunkban elkezdtük a szolmizálást tanulmányozni, több-kevesebb sikerrel.
A Kodály módszerrel, kézzel es doremifászolászidoval.
Ami természetesen nem akadályozott senkit a különbözö, enyhén balga gyerekdalok tanitásával és megtanulásával.
Szerettem az ovodát, Lincsi dadára még ma is emlékszem.
Hatalmas méretü hölgy volt, lapátkezekkel és kimerithetetlen gyerek szeretettel.
Bözsi néni, a fö ovónö, fennt lakott az ovoda tornyában.
Mi gyerekek sokat ólálkodtunk a lépcsö alján, es vad-romantikus-mesebeli dolgokat eszeltünk ki.
Bözsi néni volt a rab királykisasszony, a gonosz mostoha-mindig asszerint, hogy dicsérö vagy büntetö pontot kaptunk.
Felmenni nem volt szabad, egyszer voltam fennt, mert valami nagy stiklim volt, és felhivattak.
Nem, nem féltem felmenni, Lincsi dada kisért a lépcsö aljáig, és vigasztalt.
Eszem ágában sem volt elmondani, hogy nem félek, hanem borzasztóan kiváncsi vagyok a torony szobára.
20 perc múlva már lennt voltam, és hangosan zokogtam.
Mindenki nézett csodálkozva, mert nem voltam különben bögömasina.
Senki nem értette mi bajom van, mert Bözsi néni minden volt, csak nem gonosz boszorkány.
Megszidott, ami renden volt mert megérdemeltem.
Hogy mért bömböltem, nem árultam el senkinek.
Haza Káhm Èvivel jártam, alattunk lakott a Pázmány utcában.
Megoszottuk egymással hatalmas súlyu titkainkat, naponta legalább 25-ször biztositottuk egymást a barátságunkról.
Èvivel osztottam meg hazafelé keserves zokogásom okát.
Bözsi néni szobája hozott ki a formámból.
Végre bekerültem a kiválaszottak közé, felmehettem oda arra az elvarászolt helyre, és??? egy normális szoba, ágy-szekrény-asztal-székek-könyvespolc-rádió.
Semmi aranyozott baldahinos ágy, elvarázsolt tükör, semmi az ég világon amit mi gyerekek órákon át egymásnak kiszineztünk.
Èvivel sajnos summáznunk kellett, hogy Bözsi néni nem elvarázsolt királylány, sem jó tündér vagy gonosz mostoha.
Ö egyszerüen Bözsi néni maradt.
Sokáig rágódtunk ezen a nagy csalódáson, és hála isten nem vettük észre, hogy szüleink hangosan nevettek titokban a mi panasz áriáinkon.
Hamarosan nem volt idönk a szomorkodásra, mert nagy vendég jelentkezett be az ovodába.
A mester személyesen, Kodály Zoltán.
Mi már akkor nagycsoportosok voltunk, öszre már az iskola integetett felénk.
Gyakoroltunk kimerülésig, valószinüleg még éjjeli álmunkban is szolmizáltunk és a kezeinket lengettük.
A mester kb. 1 órát szánt ránk.
Reggel egy sor vörösre sikált gyerek igyekezett a Zsilip utcába, harsogóra vasalt ruhákban.
A fiúk hajválasztékat vonalzóval húzták meg a gondos mamák, a copfok mereven álltak még merevebb masnikkal.
Mindenki az ünneplö öltözékében jött.
Mühl Ali bácsi és valami városi nemtudomkik kisérték a mestert.
Mi lányok azonnali hatállyal elkezdtünk csendben vihogni, amikor Kodályt megláttuk.
Hosszu hajú férfi annak idején olyan ritka volt, mint a fehér holló.
Tudtam én, Jutka szorulsz te ha Kodály elment, mehetsz a toronyszobába megint, ha nem hagyod a vihogást abba.
Egyetlen vigaszom volt, hogy az összes lány kuncogott.
A fiúk nagyon maflán néztek, nem mertek még megmozdulni sem.
Hála isten nem lett botrány, Mühl Ali ránk nézett egy kis cinkos mosollyal, és elkezdett szolmizáltatni minket.
Rendesen énkeltünk, tudtunk a mester kézjelei után ist kornyikálni, úgyhogy minden rendben volt.
Nem kaptunk nagy szidást miután elment, Bözsi néni egy pici mosollyal szája szegletében egy kicsit ránk morgott.
1956 volt,a nyári szünet után kezdödött az élet komoly része, iskola.
De nem csak az iskola jött.
Jött más is, buszok tele menekülökkel és T34-es tankok a Deák téren.
Erröl a következö fejezetben.
 |
| Zsilip utca-Ovoda |
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen